A határátkelő társa

0

A külföldi munka nem csak azt állítja komoly kihívás elé, aki nagy levegőt véve belevág, hanem a partnerét is, függetlenül attól, hogy vele tart, vagy éppen Magyarországon marad. Ők a határátkelés sokszor meg nem énekelt hősei.

Talán elsőre furcsán hangzik, de ha jobban belegondol az ember, nem olyan könnyű eldönteni, melyik a nehezebb: maradni a megszokott környezetben a külföldön dolgozó társ nélkül, vagy vele lenni, de nem találni a helyed. (Mindezt külön nehezíti, ha már van/nak gyerek/ek is.)

Mindkettőre láttam magam is nem egy példát, és őszintén szólva egyik esetben sem irigylésre méltó a helyzet. Az egyszerűbb változat az, amikor mindez nem csak szavakban, de a valóságban is csak egy átmeneti helyzet (rengeteg család van, aki beleragadt az „apa/anya külföldön dolgozik, kéthetente hazajár” szituációba, amiből az idő múlásával egyre nehezebb kikecmeregni), de ezzel együtt sem egyszerű megélni a „másikként” mindezt.

Az otthon maradottak

Első pillantásra a két alaphelyzet közül azoké nehezebb, akik otthon maradtak, hiszen nekik a társuk nélkül kell megküzdeni a mindennapokkal, a kihívásokkal, míg ha egy pár együtt megy külföldre, akkor legalább ott vannak egymásnak.

Csakhogy a helyzet ennél bonyolultabb. Aki ugyanis otthon marad, az a megszokott környezetében él, van körülötte valamilyen szociális háló, család, barátok. Tudja, mit hogyan lehet elintézni, hova, kihez kell és lehet fordulni, ha baj van, stb. Mindezt a párja nélkül, de mégis ismerős terepen.

Ugyanakkor magam is ismerek nem egy olyan családot, ahol hosszabb-rövidebb ideig ez volt a felállás, és mint minden nehéz helyzetet, ezt is előbb-utóbb megszokja az ember.

Meg lehet szokni, hogy a párod csak kéthetente (vagy még ritkábban) jár haza, és ez egy rendkívül veszélyes alaphelyzet. Kialakul ugyanis egy nélküle zajló párhuzamos élet, és egyszer csak azon veszi észre magát az otthon maradt társ, hogy már az a furcsa, amikor a külföldön dolgozó partner otthon van. Sok kapcsolat, házasság ment tönkre így…

Együtt külföldön

De ma igazából nem erről szeretnék közösen gondolkodni, hanem arról a helyzetről, amikor a pár együtt vág neki a külföldi életnek úgy, hogy csak az egyiknek van munkája.

Az alaphelyzet látszólag nem bonyolult: adott egy munka, amiből jó esetben ketten (vagy többen, ha gyerek is van) meg tudnak élni. A társnak elsőre egyszerű a dolga, hiszen alapvetően a háttérért, a családért felel, és ez az első időszakban nyilván le is foglalja.

A nehézségek akkor kezdődnek, amikor ennek a kezdeti rózsaszín időszaknak vége. Ebből a helyzetből még akkor is nehéz kijönni, ha olyan országba költözünk, ahol a munkavállalásnak nincsen jogi akadálya (például az Európai Unión belül), hiszen a jogi lehetőség még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ténylegesen sikerül majd munkát találni, nem beszélve arról, hogy olyan munka legyen, ami ki is elégíti az embert.

Ismerek olyan házaspárt, ahol az egyik fél tökéletesen megtalálta a számítását külföldi munkájában, nagyon sikeres, nemzetközi mércével mérve is magasra jutott, miközben a párja nem igazán talált magának hosszú távon kielégítő munkát, és úgy tűnik, bedarálta a háztartásbeli szerep.

„Nagyon nehéz” feladni az otthoni életet

Egy pár évvel ezelőtt, az Expat Insider által végzett felmérés azt találta, hogy a külföldön munkát vállalók velük tartó társai (egyébként 84 százalékuk nő volt) számára komoly problémát jelent a munkahely hiánya.

A felmérés szerint 20 százalék keresett munkát és 20 százalék dolgozott részmunkaidőben, ám a megkérdezettek közel kétharmada „nagyon nehéznek” mondta a külföldre költözést és az otthoni munka, karrier feladását.

A legnagyobb nehézséget ezzel együtt sem ez, hanem a baráti és családi kapcsolatok hiánya jelentette, amit a jövőbeni pénzügyi gondoktól való félelem követett.

Gyakorlatilag szóról szóra ezzel indokolta a hazaköltözést Ausztriából Zsófia a Menjek/Maradjak most megjelent dokumentumfilmjében. „Ezt a közeget szoktam meg, és hosszú távon nem tudok meglenni nélküle. Fontos, hogy a gyerekeim jól érzik itthon magukat, hogy vannak szociális kapcsolataik, hogy a családjuk közelében lehetnek. Ez hiányzott kint.”

Azt mondta, külföldön gyökértelennek érezte magát, és egy idő után rádöbbent, hogy neki a megszokott környezet fontosabb, mint a biztos megélhetés. Pedig éppen a jobb megélhetésért mentek el.

„Az első évben nagyon szenvedtem a magánytól”

De visszaidézhetem egy másik Zsófia szavait is a Fromázs blogról. Ő nyáron költözik vissza Magyarországra, és hasonló nehézségekről számolt be: „Számomra nagyon jó volt Franciaországban élni, de egyúttal nagyon nehéz is. Nekem is sok romantikus kép élt a fejemben arról, hogy milyen lehet itt élni, de a bor, a sajt és a baguette csak egy rövid ideig szolgáltat elég boldogsághormont, ha az ember nem kifejezetten szereti az unatkozó feleség szerepkörét.

Ha az itt töltött 1 év 9 hónapra visszatekintek, én igazából a fő célomat, hogy egy francia cégnél dolgozhassak nem értem el, mégis sokat tanultam az élet minden más területén.

A férjem projektje miatt jöttünk, tehát az pipa, én megtanultam franciául, pipa, sokat utaztam Franciaországban, pipa, sok időt töltöttem a férjem szüleivel és nagyobb családjával, pipa, és gyűjtöttem nemzetközi barátokat, akiktől sokat tanultam arról, hogy mennyi mindent lehet sokféleképpen csinálni az életben.

Az első évben viszont még nagyon szenvedtem a magánytól, kezdetben nehéz volt a francia tanulás, nem találtam munkát, kudarc volt minden nap az álláskeresés, ha bármit meg kellett kérdeznem egy szenvedés volt és még amikor beszélhettem is valakivel franciául végre, teljesen kifáradtam, mert egy gyötrelem volt az agyamnak mind a beszéd, mind a hallottak befogadása.”

„Frusztráló volt háztartásbeli férjnek lenni”

A társadalmi berögzültségek miatt talán még nehezebb a helyzet akkor, ha a férfi marad otthon, pláne egy, az európaitól teljesen eltérő közegben élve. Az 50 éves Kevin a bankszektorban dolgozó feleségével költözött Japánba. Öt évet éltek Tokióban, ott született a kislányuk is (azóta már visszaköltöztek Amerikába).

„Az öt ott töltött év ellenére egyikünk sem beszélt japánul, ami nagyon megnehezítette a helyzetet. Frusztráló volt háztartásbelinek lenni – eleve a helyiek nem is nagyon értették, mi ez -, ellentételezésként ott volt például egy olyan szolgáltatási kultúra, amit Nyugaton elképzelni sem tud az ember.

Otthon maradó férjként nagyon furcsa volt társadalmi kapcsolatot kialakítani az anyákkal a lányom osztályában. Úgy éreztem, hogy amikor az egyik barátnője átjön játszani hozzánk, akkor az édesanyját is meg kell hívnom, nem beszélve arról, hogy a nők mennyire nem akartak bevonni a játszótéri beszélgetésekbe” – mesélte Kevin.

„Magányos érzés otthon maradó férjnek lenni, de próbáltam nem panaszkodni, amikor Jean hazaért egy nehéz munkanapot követően” – tette hozzá az amerikai férfi.

Mit lehet ilyenkor tenni?

A kérdés most már az, mit lehet tenni, hogy az első hetek izgalmának elmúltával sikerüljön értelmes tevékenységgel megtölteni a napokat. Ennek hiánya ugyanis komoly veszélybe sodorhatja az egész határátkelést. (Olyannyira, hogy egy pár évvel ezelőtti kutatás szerint ilyen esetekben a férj/feleség elégedetlensége a kudarc egyik legfőbb oka.)

A külföldre költözés és a kinti élet „hatalmas érzelmi erőt kíván meg” – ezt már a téma szakértője, a hongkongi pszichológus, Dr. Cathy Tsang-Feign írta (vele egyébként a Határátkelőn is olvashattatok már interjút a kultúrsokk témakörében).

Szerinte mindenekelőtt az a legfontosabb, hogy készüljünk fel arra, az élet más lesz, mint otthon, mert így nem ér majd csalódás. Az első és legfontosabb lépés fel- és elismerni a probléma létezését.

Cathy szerint sokan azért nem tudnak gyökeret ereszteni külföldön, mert tudatosan vagy tudat alatt, de pusztán átmenetinek tekintik a külföldi életet, mások viszont az önazonosságuk fenntartásával küszködnek.

Különösen azoknak nehéz a dolguk, akik odahaza viszonylag teljes és őket kielégítő munkát végeztek, külföldön azonban nem találnak megfelelő munkahelyet.

Ezért fontos kapcsolatokat kialakítani az új lakhelyen, lehetőleg olyanokkal (is), akik hasonló helyzetben voltak vagy vannak és képesek segíteni átjutni ezen az életszakaszon.

„A lelkemnek ez kellett, valami feladat”

Emellett érdemes valami olyan elfoglaltságot találni, ami legalább részben elégedettséggel tölt el, amitől úgy érezzük, valami hasznosat teszünk. Cathy például egy helyi kínai művészhez járt festészetet tanulni, de hogy egy közelibb példát is hozzak, a Fromázs blog szerzője is akkor kezdett jobban beilleszkedni, amikor kitalálta, mihez kezdjen magával.

„Onnantól lett minden jobb, hogy vállalkozó lettem és elkezdtem angolt tanítani (hamarabb kellett volna, de reménykedtem, hogy hátha lesz más, a személyiségemnek jobban megfelelő út) és a francia nyelv is jobban ment már 1 év után. A lelkemnek ez kellett, valami feladat, bármilyen munka!

Bár igaz, hogy a hónapok előrehaladtával szépen lett egyre több tanítványom, és sikerült egy kis fordítást is szerezni itt-ott, de egy részmunkaidőnél sosem töltött ki többet a munkamennyiség és továbbra is hiányoztak az emberek, a napi kommunikáció és az, hogy ne otthonról dolgozzak” – írta Zsófia.

A lényeg tehát, hogy megpróbáljunk kapcsolatokat kiépíteni, és a nehéz pillanatokban jusson eszünkbe az is, miért vágtunk bele ebbe az egészbe az anyagiakon túl.

A legfontosabb azonban Cathy szerint, hogy ne szenvedjünk csendben, és ne higgyük azt, hogy egyedül vagyunk a problémánkkal. Hiba nem beszélni a párunkkal a nehézségeinkről.

Olyan hiba, amibe egyébként sokan beleesnek, mondván, neki nehezebb, mert be kell illeszkedni és teljesíteni kell a munkahelyen, minek zavarjam még a saját gondjaimmal is.

Találjunk hasonló helyzetben lévő embereket, akikkel felvehetjük a kapcsolatot és kibeszélhetjük a problémáinkat.

„Jobb itthon, csak sokkal nehezebb”

(Fotó: pixabay.com/geralt)

Share.

About Author

Leave A Reply