A Hableány tragédiája és Boston

0

A Hableány tragédiájáról sokan, sokfélét írtak már az elmúlt hetekben. Marton Péter egy bostoni történettel szolgál legújabb írásában ehhez kapcsolódóan.

Marton Péter: Hét másodperc (novella)

Kiemelik, nézzük, nézi mindenki a falon, a széles képernyőn, közben az egyik sarokból magányos hangot hallunk, sör habjai felett oszt meg egy történetet, legelőször is a tanulságot:

„A víz képlékeny közeg, az okozatiság is képlékeny benne, az egyik pillanatban valami még lehetetlen, a következőben már nem az”,

mondja, bárki is az, innen nem látom tisztán, a fejek kitakarják, felmérném pedig, mennyire úszik az alkoholban, hogy így beszél – közben felvételről ismétlik szükségtelen emlékeztetőül, ahogy a kis hajó, akkor még gyanútlanul, a Margit híd pilléréhez közeledik;

„Bostonban velem is majdnem megesett egy ilyen – egy világháborús kétéltűvel mentünk ki a folyóra, és a túra része, hogy mindig átadják a kormányt a résztvevők közül egy-két vállalkozóbbnak, na, ezt nem kellett volna – így kapta meg a lehetőséget másodiknak Yousef, a jordán srác a csoportunkból, ugyanazzal a programmal jött ki amcsiba”,

hallom, és övé az érdeklődésem;

„Csodás koma volt ez a Yousef, mi tanítottuk meg úszni derékig érő vízben, egy kis gyerekmedencében, de otthon szállodája van, le merném fogadni, hogy gigantikus medencékkel, még a hóna alatt is tartott mindig egypár bankót készenlétben, hogy amikor csak lehet, tudjon osztani borravalót, imádta mindenki, a tenyeréből ettek, amcsiban kajálják ezt nagyon, a hotelben, a campuson, a recepciós, a pincérek, a takarítók, mindenki… csak hát volt neki ez az elvarázsolt hozzáállása, ilyen celebritásféleként járt-kelt a világban, mint valami királyi család sarja, egy sejk, akire nem tudsz haragudni, amiért a felhők felett jár, mert valami elképesztően fenségesen és lekenyerezően adja elő”,

meséli, és amíg ezt elmondja, a tévében másodszorra pergetik le nekünk, ahogy a kis hajó gyanútlanul készül áthaladni a híd alatt, a nagy hajó beúszik, aztán borulás és balra el, az időhurok bezárul, talán kezdődik is elölről megint;

„Legyen elég annyi…” – folytatódik a borulás pillanatában tiszteletteljesen elnémuló és legközelebb valamivel komorabban megszólaló hang elbeszélése –, „…hogy én nem állítottam volna oda a kormányhoz, bármennyire kedveltem őt… de a túravezető őt invitálta előre, neki meg kellett még gyorsan két szelfi, sőt engem is megkért, hogy fényképezzem, csak azután ment előre, és addigra veszítettünk vagy tíz másodpercet, ami máskor aligha része a műsornak”,

jutunk a cselekmény csúcspontjához közelebb, és már Zsolti, az asztaltársam is őrá figyel, megáll a szájában a ropi, nem ropogtat tovább;

„Na szóval, Yousef előremegy, és miközben rögtön a kormányt tekergeti a haladási irányunkkal kapcsolatos minimális érdeklődés nélkül, eltéríti a járművet néhány fokkal jobbra, úgy, hogy egyenesen egy nagy híd pillére felé fordulunk, közben meg mutogat nekem, hogy fotózzam, plíz, Jani, plíz, vánmórtájm, a túravezető meg mondja neki, hogy menjen inkább balra egy kicsit, de ő csak bólogat, teker jobbra, a túravezető idegesen felnevet, megismétli, hogy balra, Youself pedig megy még egy kicsit jobbra – az idő nagy részében hátra volt fordulva, szóval igazából össze sem keverte az irányokat”,

hallhatja és hallgatja most már mindenki, mert a harmadik visszajátszás helyett erre figyel a többi vendég is – az egyik asztaltól megsürgetik az elbeszélést egy kicsit:

„Pisálnom kell, mondja már, nekimentek annak a hídnak?”;

„Hát, azt azért nem, de sok híja nem volt, talán csak pár méterre lehettünk tőle – miután a túravezető visszaküldte Yousefet a helyére, elég sietősen, jól megtekerte a kormányt, azt hittem, tőből kitépi, aztán még egyszer hátrapillantott, vagy inkább sandított, a válla felett, és ahogy a híd szerkezete ott tornyosult a feje fölött, egy pillanatra megláttam a szemében a rémületet… biztos, hogy eredetileg nem így volt ez kikalkulálva”, fejezi be történetét a hang,

és nem mozdul senki, csak a képernyőre vándorol vissza néhány tekintet, inkább beidegződésként, mint hogy az újra meg újra lejátszott kiemelést szemléljék, elnyúló, elgondolkodó csend ez, megvan több is, mint hét másodperc;

„És ilyesmi történhetett a nagy hajón is?”, kérdezi elhűlve a korábban még a mosdóba készülő vendég végül;

„Mi? Ja, dehogy, nem azért meséltem”, így a válasz,

és már távolodnak is egymástól, a folyó ügyek intéződnek, ki-ki visszatér a maga társalgásához, úszunk tovább életünk fonala mentén.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Brüsszeli magyarok egymás között

Share.

About Author

Leave A Reply