A félelem legyőzése

0

Határátkelőként az egyik legfontosabb dolog az ismeretlentől, a szokatlantól való félelem (mint alapvető emberi tulajdonság) legyőzése. Valami ilyesmin ment át a Vargabetűk blog szerzője is Brazíliában. Aztán az is kiderül majd, hogyan jön ide a Nyugati téri legendás(an lepukkant) aluljáró.

„Amikor tavaly augusztus 31-én Budapesten felszálltam a repülőre, ami Rio de Janeiróba vitt (pontosabban ez a gép csak Lisszabonba vitt, és egy onnan induló járattal utaztam tovább Brazíliába), nagyon féltem.

És félelem volt bennem akkor is, amikor másnap egy riói taxissal elindultam az első couchsurfing hostom címe felé a reptérről. Figyeltem a kocsiból a forgalmas autóút oldalán elnyúló városnegyedeket – vajon miféle emberek élnek itt?

Amikor a taxis bekanyarodott a magas kerítéssel körülvett kondomíniumhoz, csak pislogtam, hogy atyaég, mi ez. Az elutazásom előtt nagyon sokan – merő jó szándékból – óva intettek Brazíliától, ki az alapján, amit a brazil ismerősei meséltek neki az országról (a brazilok szinte rettegnek a saját országukban, és ebben óriási szerepe van a médiának), ki a saját utazási élményei alapján – tényleg nem volt minden fenékig tejfel.

Aztán persze győzött bennem a kíváncsiság – végül is nem azért keltem útra, hogy nonstop cidrizzek.

Amikor elindultam a Copacabana strandra, és végig, miközben ott sétáltam (majd az Ipanema strandon is), folyamatosan körbe-körbe tekintgettem, hogy nincsenek-e a közelemben gyanús alakok.

KÜLFÖLDI MUNKÁK EGY HELYEN

Alig mertem fényképezni, és szinte vártam, mikor tépik ki a kezeim közül egy széles taglejtéssel a telefonomat. Több embertől hallottam ugyanis, hogy a riói tolvajlások egyik leggyakoribb helyszíne a Copacabana.

Nagyon csodálkoztam, hogy semmi mást nem láttam a beachen – pedig nagyon sasoltam –, csak jókedvű strandolókat, akik ugyanolyan hűtőtáskából szedték elő a sört, mint amilyenbe Magyarországon tesszük.

Egyetlen gyanús alakot sem észleltem – amihez talán a bizonyos távolságonként sorakozó rendőrségi posztok is hozzájárultak.

Amikor nem raboltak ki Rióban, egy kicsit kiengedett bennem a szorongás, és következő állomásomon, a Costa Verde-n, vagyis a Zöld-parton, az atlanti esőerdő vidékén kezdtem azt érezni, hogy talán Brazília nem olyan vészes, mint amilyennek beállítják.

Florianópolisban – ahol az október nagy részét töltöttem, és immár dolgoztam, azaz ekkor digitális nomádként éltem – pedig felmerült bennem a remény, hogy megúszom az egész brazíliai kiruccanást kirablás nélkül.

Itt már teljes nyugalommal járkáltam mindenfelé, ás aggodalom nélkül lefotóztam mindent, ami megkapta a szemem. Sőt, ekkorra megállapítottam, hogy a brazilok általánosságban nézve nem bűnözők – ami esetleg a híradások alapján lejöhet róluk külföldön –, hanem valójában csupa szív emberek.

Tisztában voltam vele, hogy teljesen természetes az, hogy félek. Nincs ebben semmi rossz. A félelem evolúciós szempontból igen hasznos érzelem, és az agyunkba kódolt: évezredeken keresztül óvta attól az elődeinket, hogy fejjel menjenek a falnak, vagyis elővigyázatlanul kiszaladjanak a tisztásra, és zsákmányul ejtse őket egy vadállat; ehelyett alaposan végigpásztázták a környezetüket, mielőtt bárhova bemasíroztak volna. A félelem veszélyjelző, és evolúciósan adaptív.

A félelem egyik – szintén velünk született – altípusa az ismeretlentől való félelem. Pontosan a fentebb említett alaphelyzet miatt: egy ismeretlen hely, helyzet vagy ember rengeteg veszélyt rejthet (és rejthetett a múltban az őseink számára).

Amikor ismeretlen vidékre utazunk, vagy új helyre költözünk, és még nem alakítottuk ki a biztonságérzetünket, a legtöbbünkben bekapcsol valami sajátos érzés, afféle gombóc a gyomorban.

Esetenként ez inkább a félelemmel rokon, de megesik, hogy a várakozás izgalmával. Ez teljesen normális, sőt alapjában véve egészséges (kivéve, ha olyan mértékű szorongást érzünk, ami már bénítólag hat ránk).

Számomra van egy alapszabály: odafigyelek a félelemre, adott esetben megteszem a szükséges óvintézkedéseket, de a végső döntést a racionális elmém hozza meg. Nem szívesen engedném át a félelemnek az irányítást. (…)

Középiskolai irodalomtanárom mondta, hogy ha az inga kileng az egyik oldalra, ki kell lengenie a másik oldalra is, mielőtt beáll középre. Az én ingám a félelem oldalától átlendült a naiv bizalom oldalára, majd végül megállapodott középütt, az éberségnél.

Brazília sok mindenre tanított (erről lesz szó a következő bejegyzésben), ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy éberen járjak-keljek a mindennapokban.

Régen úgy vágtam át a Nyugati aluljárón, a mindenféle-fajta ott tengő-lengő alakok között, hogy a lábam elé szegeztem a szemem, körül se néztem, rájuk meg végképp nem.

Amióta hazajöttem Brazíliából, ez teljesen megváltozott: úgy vágok át a Nyugati aluljárón, hogy pásztázom, mi a helyzet, mi minden zajlik éppen, aminek esetleg tudatában kell lennem.

Úgy vágok át a Nyugati aluljárón, ahogy a brazíliai nagyvárosokban jártam-keltem – és szerintem pontosan így kell. Olyannak látom a Nyugati aluljárót, mint Brazília egy-két nem annyira bizalomgerjesztő helyét, ahol azért többnyire megúszom baj nélkül, meg ahol alapvetően jelen van a rendőrség, és remélhetőleg nem akkor fog hiányozni onnan, amikor egy necces alak keresztezi az utamat. És az igazság az, hogy a Nyugati aluljáró – pontosan ilyen.”

A teljes, nagyon érdekes posztot itt találjátok.

Gazdagok, szépek, gondtalanok nem lettünk

Share.

About Author

Leave A Reply