A beszélő esőerdő

0

Vannak, akik a hegyek szerelmesei, másokat a sivatag vonzza, van, aki az északi vidékekért rajong, más Délnek menne folyton. Elvira a trópusi esőerdőkre voksol, mert ott találja meg a lelki békéjét a párás melegben, a sűrűn sorakozó, izzadó növények között. Mint például a malajziai Negara Nemzeti Parkban.

„Ha a tudósoknak hinni lehet, ez az erdő nagyon-nagyon régóta itt áll már. Korát 130 millió évre becsülik, amit egyrészt arra alapoznak, hogy olyan növények élnek itt, amelyek nyomait ennyi idősnek datált fosszíliákon is megtalálták, továbbá az erdőben fellelhető a tapír, amelyet az egyik legősibb emlősnek tartanak. Csupán egy olyan esőerdő van a világon, amelynek korát ennél régebbre teszik: a Daintree erdőségét Ausztráliában.

A 130 millió év azt jelenti, hogy folyamatosan, megszakítás nélkül ennyi ideje található itt esőerdő. Ha igaz, amit a tudósok állítanak, ez az erdő már akkor létezett, amikor a ma ismert kontinensek még Laurázsia és Gondwana őskontinensekbe tömörültek, és 50 méterre is megnövő fái között egykor dinoszauruszok jártak.

Óriásfák generációi nőttek ki a földből, majd adták vissza törzsüket a földnek, hogy táplálják az erdő élőlényeinek több millió nemzedékét. 130 millió éve zajlik itt az élet ciklikus megújulása hónapról hónapra, napról napra.

A Taman Negara esőerdőt többféleképpen lehet megközelíteni. Ennek egyik legjópofább módja, hogy az esőerdei kirándulások bázisaként szolgáló Kuala Tahan faluba behajózunk a Tembeling folyón Kuala Tembeling település kis kikötőjéből. A fedett faladikot hátul motor hajtja, élvezetes és kiszámítható tempóban halad felfelé a folyón vagy 3 órán keresztül, mire Kuala Tahanba ér.

Mindössze négyen ültünk utazók a hosszú csónakban (valószínűleg a nagy hátizsákjainkra való tekintettel nem engedélyeztek több embert egy járműbe). A motor zúgása nem bátorított minket társalgásra, de nem is baj – ezt a zúgást leszámítva olyan csend és nyugalom honolt a vidéken, amilyenben évek óta nem volt részem.

Kétoldalt sűrűn húzódott az esőerdő, s habár nem rezzentek a lombkoronák, biztos voltam benne, hogy élénk élet zajlik ott. Ujjaimat bele-belemártottam a barna színű, langyoskás folyóvízbe (utólag kiderült, hogy a folyóban tanyázó élőlények miatt az ilyesmi igen veszélyes, könnyen komoly harapással végződhet a könnyed szórakozás; szerencsére semmi bajom nem lett).

Idővel az eső is eleredt, először gyengéd cseppekben, majd sűrűn szitálva, végül vadul csapkodva, mi pedig kapkodva húztuk magunkra az esőkabátunkat, és belül fohászkodtunk a hátizsákjaink épségéért. Nagyjából háromnegyed óra alatt értünk ki az esőből, és mire megérkeztünk a dokkhoz Kuala Tahanba, ismét sütött a nap. (…)

Amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy milyen élményt szeretnék a Taman Negara esőerdőben, a válasz az volt, hogy kapcsolatba kerülni ezzel a titkokat rejtő rengeteggel. Ehhez többféle programot kiötlöttem, de a legjobban mégis azt vártam, hogy egyedül túrázzak a dzsungelben. Hogy csak az erdő legyen, és én.

A nemzeti park látogatóközpontjától nem messze találhatók a lombkoronaséta függőhídjai – ide a központtól végig fapallókon lehet eljutni, és sűrűn kitáblázzák az irányt. Gondoskodnak róla, hogy az embernek semmi baja ne essen, akár amikor lent a fák törzse között, akár amikor fent a lombkoronák között sétál.

Ha befejeztük a lombkoronasétát, és visszatértünk a földre, hasonlóan biztonságos módon, lépcsőkön és pallókon megközelíthetjük a Bukit Teresek nevű kilátópontot, ahonnan beláthatjuk a környező dombokon elterülő erdőséget. (…)

Lassan haladtam, egyrészt mert szeretek ráérősen sétálni, másrészt mert gyakran megálltam megcsodálni a fákat. Jó pár olyan óriásfát láttam, amelynek vizet tároló gyökérzetének föld feletti része magasabb volt, mint én, ráadásul fantasztikusan vastag és kiterjedt. Az óriásfák körül liánok hajlongtak fás szárukkal stabilan és erősen, mégis kecsesen, mindenféle meglepő alakzatokba csavarodva. (…)

Van valami szorongató érzés abban, ha az ember két órán keresztül egyedül túrázik az esőerdőben, és nem találkozik senkivel. Minden másodpercben tapintható annak esélye, hogy megcsúszik és kificamítja a bokáját, vagy hogy a következő fa mögött megjelenik valami, amit nem szeretne, hogy ott legyen.

És az ember mégsem tehet mást, mint hogy ezt a szorongást magában hordozva továbbhalad arra, amerre tudomása szerint az előre van. Sőt, ha jót akar magának, akkor ezt a szorongást beteszi egy fiókba vagy leteszi egy sarokba, s nem törődik vele, hanem megáll, és egyszerűen az erdőre figyel.

Ennek a veszélyesnek és lenyűgözőnek érzett esőerdőnek a misztériumára. Arra, ahogyan összefonódik itt minden: a fák törzsét liánok ölelik körül, a régi, távozófélben lévő famatuzsálemek testén már friss növényhajtások sarjadnak. A fák mellett, tövénél, vagy épp magán a törzsön misztikus formájú gombák nőnek. Itt minden fa önmagában is teljes ökoközösség, nem csak az erdő egésze.

Így van ez az esőerdőn túl, „a kinti világban” is: ha valami újba kezdünk az életben, ha letérünk a kitaposott ösvényről, egyúttal az ismeretlennel is kacérkodunk.

Rengeteg bizonytalanság kapcsolódhat hozzá, kétségekkel küzdhetünk, és azon aggódhatunk, eljutunk-e oda, ahova szeretnénk. Többnyire nem is látjuk, hol lesz a vége. És van egy pont, amikor visszacsinálni a régi helyzetet legalább akkora vagy még nagyobb erőfeszítés, mint továbbhaladni az új úton.

A misztériumok akkor nyílnak meg, ha átmentünk a sötét úton. Az új utak jutalma gyakran nem a látványos siker, nem a taps és a csinnadratta, hanem a flow eksztázisa vagy az, hogy bepillantást nyerünk az élet százarcú lehetőségeibe és szépségének ezerféle megnyilvánulásába, és hogy megtaláljuk azokat a hozzánk hasonló, ritka madarakat, akik szintén ezt az utat járják.

Az egyik legnagyobb titok azonban mégis ez: habár az utat nem járhatja helyettünk senki, csak akkor tudunk rajta végigmenni, ha mi is beágyazódunk egy kis „ökoközösségbe”, és összefonódunk vele.”

Az eredeti írást fantasztikus képekkel itt olvashatod el.

Malajzia sötétebb oldala

Share.

About Author

Leave A Reply