15 ezer kilométerre hagytam a lelkem

0

Nehéz helyzet az, amikor a forma szerint mindened megvan, ám te tudod, hogy valami nem stimmel, valami hiányzik, vagy ahogyan Péter megfogalmazta, valahol otthagytad a lelked – legyen az valamelyik külföldi ország, vagy munka egy óceánjáró hajón.

„Sokat gondolkodtam milyen frappáns címet adhatnék írásomnak. Szóba került a „két világ között ragadva”, a „Minden nap csak rád gondolok”, meg a „Fogva tart a saját elmém” is. Mindegyik címnek ugyan az a végkifejlete, na de erről később.

Kb. 11 éves koromban (1999) egyszer láttam a tévében valami ismeretterjesztő műsort, melyben épp az óceánjáró hajós életről, munkáról volt szó és emlékszem nagyon megtetszett a dolog.

Persze mint sok minden más egy gyereknél ez is gyorsan elfelejtődött és ment minden a maga útján tovább. Érettségi után irány az egyetem és 2011-ben, mint kezdő marketinges és grafikus kerültem ki a munkaerő piacra Budapesten. Szerettem, szeretem a szakmám és minden nagyképűség nélkül jó vagyok benne jelenleg is.

Normál körülmények között nőttem fel, nem kellett nélkülöznöm, de persze csilliárdosok se voltunk, így a pályakezdő fizetésem teljesen rendben volt a piaci kereteknek megfelelően. Volt egy kihűlőfélben lévő párkapcsolat, albérlet, kocsi, motor, kutya.

A mindent megváltoztató hirdetés

2013 ban azonban megláttam a neten egy hirdetést, amiben óceánjáró hajóra kerestek felszolgálókat. Én meg eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha…

Dübörgött bennem a kalandvágy, a világlátás, angolt fejleszteni is jó lett volna meg persze a pénz se hangzott rosszul, de rögtön vissza is zökkentettem magam, hogy elég az álmodozásból nyomjuk a munkát.

Teltek a hetek, akkoriban épp egy elég nagyszabású projekten dolgoztam egy ügynökségnél és mindennapos volt a feszültség, a cégen belüli harcok, így egy gyenge pillanatomban újra beugrott a múltkori hirdetés és eldöntöttem, hogy most kell még őrültségekbe belevágni, mert ki tudja mi lesz később.

Azóta már tudom, hogy semmi szükség rá, de akkor bedőltem egy jó nevű közvetítőcég kamujának, hogy kell hajópincér tanfolyam a kijutáshoz, így egy 100-ast legombolva rólam elvégeztem meló mellett egy 5 hónapos tanfolyamot és rá nem sokkal jött az infó, hogy a Carnival Cruise Line hajótársaságnál lesz lehetőség interjúzni segédfelszolgáló pozícióra.

Minden ment pikk-pakk, interjú pipa, rá 4 hónapra megjött a szerződésem, hogy 6 hét múlva irány Ausztrália, a Carnival Spirit óceánjáró hajó, én meg segédfelszolgáló leszek.

A Carnival Spirit

2013 szeptemberében döntöttem el, hogy all in és 2014 júliusában már a fedélzetről néztem Sydney távolodó partjait ahogy kihajózunk az első 10 napos körútra.

Életem legkeményebb próbatétele

Sportosnak és energikus embernek jellemezném magam. De az irodai, szellemi munka után a napi 12 órás fizikai meló, heti hét nap, 7 hónapon keresztül életem eddigi legkeményebb próbatétele volt.

Főleg, hogy a rossz beosztásom miatt, az első 2 hónapban a hajóról se tudtam kimenni, így a világlátás beteljesületlensége és a lelki egyensúlyom igencsak robbanás közeli állapota került azon a ponton. Viszont később minden kicsi könnyebb, kicsit megszokottabb lett és rengeteg élménnyel lettem gazdagabb.

A 8 hónapos szerződésem 7. hónapjában haza kellett utazzak, mert történt itthon egy családi tragédia, ami miatt (akkor még csak azt tudtam, hogy haza kell menjek pár hétre, mert gáz van) végül át kellett vennem a családi vállalkozás részbeni irányítását ideiglenesen, amiből 13 hónap lett végül.

Időközben itthon megismertem egy lányt és igen innen kitalálod, szépen észrevétlenül visszaálltam az itthon hagyott életembe. Újra marketing és grafika, újra office, újra albérlet, újra a reggel 8-as troli érkezésének várása heti 5 nap, újra egy megszokni való munkába járós útvonal, újra egy élet, ami lelki biztonságot, családot, barátokat, hétvégéket, szerelmet ad.

Hiányzik a kaland

Teltek a hetek, hónapok, de volt egy érzés, ami nem akart múlni. A legfrappánsabban talán úgy nevezném, hogy lelkiégés. Egy érzés, ami folyamatosan jelen van benned, hogy hiányzik a kaland, a váratlanság, a honvágy, az érzés, hogy igazán élek, a minden nap máshol ébredek, a rab vagyok egy hajón, de mégis szabadabb, mint azt valaha gondoltam.

2017 májusa van, biztosra vettem anno 2015-ben, meg 2016-ban is, hogy tutira csak vissza kell szoknom és elmúlik ez a lassan őrületbe kergető érzés, de nem. Van egy csodás párom, aki fontos, van egy lüke macskám, egy albérletem, egy autóm, egy stabil jól fizető munkahelyem, de minden nap arra ébredek, hogy nem vagyok képes újra a trolinál várni, újra az íróasztalomhoz beülni, újra kitalálni hétvégére valami programot csakhogy történjen valami.

A paradoxon az egészben, hogy lassan 30-hoz közeledve, tudom, hogy ez az érzés elfog múlni és beáll az ember élete a családalapítás, nyugodtság vonalára, viszont 30-hoz közeledve egyre jobban rám jön a pánik, hogy örökké bánni fogom, ha nem indulok meg és folytatom, amit egyszer régen abbahagytam.

Mostanában eljátszom a gondolattal újra, mi lenne, ha… Vendéglátásba köszönöm nem, viszont a hajón lévő ajándékboltokban szívesen dolgoznék eladóként. Kicsit kevesebb pénz, viszont szabadnapok és élmények.

Itt akkor el is értünk a jelenhez. Újra hátrahagyni mindent, hogy érezzem, hogy élek vagy maradni itthon és érezni a dühöt, depressziót a pesti levegőben a monotonitást a mindennapokban, viszont szerelmet, családot, barátokat hátrahagyni 7-8 hónapra?!

Az őrlődés, hogy másoknak akarsz megfelelni, akik hülyének néznek ha nekivágsz és mindent itt hagysz, vagy ha magad akarsz lenni és egyszer az életben nem az agyadra hallgatni, lassan totális forgószelet kavar bennem.

Talán egy jelet várok, talán valamit, ami eldönti a mérleget, nem tudom.

Mérlegelés kérdése az egész, de ez a mérleg most az életem és a félelem, hogy rossz irányba döntöm kitudja mit hoz. De majd megírom…”

Share.

About Author

Leave A Reply